Mazel Tov
J.S. Margot

Fordította: Gera Judit

Amikor Margot, a húszesztendős egyetemi hallgató 1987-ben korrepetitori
munkát vállal egy négygyermekes család mellett Antwerpen zsidó negyedé-
ben, még nem tudja, hogy teljesen új világ nyílik meg előtte, és egy több évtizedes, különös barátság veszi kezdetét. A modern ortodox zsidó családnál
szabályok végtelen sorával szembesülpéldául soha nem mehet hozzájuk
pénteken, nem foghat kezet a férfiakkal –, és mindenféle egyéb furcsasággal, amelyről még soha nem hallott, például külön hűtőszekrénnyel a húsos
és tejes ételeknek, vagy a zsidóság saját időszámításával. Eleinte meglepődve,
olykor indulatosan reagál, ám ahogy egyre közelebb kerül a gyerekekhez, és
egyre többet beszélget a szülőkkel, kezdi megismerni és tisztelni a világukat.
Feltesz kérdéseket, melyek eddig nem foglalkoztatták: miért különülnek
vajon el a zsidók, üldöztetéssel teli történelmük ellenére? Vajon miért érez
a rituáléik és hagyományaik láttán egyszer ingerültséget, másszor viszont
sóvár vágyakozást? Hogyan egyeztethetné össze a saját maga és kedvese, az
iráni politikai menekült Zima Palesztina iránti szimpátiáját, amikor épp
zajlik az intifáda és az Öböl-háború?
A Mazel tov vicces félreértések, megindító és megrázó pillanatok, váratlan
emberi kapcsolatok lefegyverzően, olykor provokatívan őszinte története,
melyben vallások és kultúrák, nemi szerepek és ideológiák folyamatos üt-
közései tanítanak toleranciára, elfogadásra, együttérzésre – és arra, hogy
a felnőttek építette falakat olykor egyedül a gyerekek képesek lerombolni.

ISBN: 978 963 504 229 6

https://europakiado.hu/konyv/regeny/szepirodalmi/mazel-tov-kulonos-baratsagom-egy-ortodox-zsido-csaladdal/

 

 

NÉGY

 

Az első fél órát Schneider úrral szemközt ülve töltöttem

egy „irodának” nevezett szobában, mely a földszint hátulsó

részében helyezkedett el, a lift mögött.

Lift! El sem tudtam képzelni, hogy ilyesféle hóbortok

léteznek a világon; hogy a városban élnek olyan emberek,

akiknek semmiféle testi fogyatékosságuk nincsen, mégis

liftet csináltatnak a házukba.

A vastag, fehér szőnyeg, amelybe szinte belesüppedt

a lábam, szintén óriási benyomást tett rám. Anyám a járólapot részesítette előnyben: ha az ember ráönt egy vödör

felmosóvizet, egy pillanat alatt tisztára lehet mosni. Ebben

a házban a szobákba vezető folyosókat is hófehér subaszőnyegek borították.

A folyosó falán videófelvételek villogtak: mindig más és

más szemszögből mutatták az utcaképet. Egy járókelő elmosódott alakja haladt el a ház előtt. Valaki más reklámanyagokat dugdosott a postaládákba.

Az irodában egy íróasztal és egy könyvállvány fogadott,

melynek mindössze egyetlen polcán sorakoztak könyvek.

A Bescherelle fivérek köteteinek gerincét és a Le Petit

Robert-t azonnal felismertem. A többi héber könyv volt,

nyilván szent könyvek, gondoltam, legalábbis úgy néztek

ki, valamennyi vastag, bőrbe kötött, cirkalmasan díszített,

aranybetűs borítású kötet.

A földtől a plafonig érő ablakok egy belső kertre néztek,

melynek fő látványosságát – a város kellős közepén – egy

tó és a rajta átívelő híd alkotta. A tágas, márványból készült kerti terasz szélén kosárlabdahálót tartó rúd magasodott, távolabb, a kertben tűzpirosra festett fémvázon hinta

lógott. A kifogástalanul ápolt, frissen nyírt gyep élénkzölden pompázott.

Schneider úr sápadt, magas, karcsú férfi volt. Sötét öltönyt, fehér inget és sötétkék kipát viselt. Pajesza nem volt,

őszbe forduló fekete, pihés szakálla nem holmi partedliként

lógott az álla és a mellkasa között, hanem szorosan a bőréhez simult.

Schneider úr öblös hangon beszélt, holland kiejtését kevésbé színezte át a francia akcentus, mint a feleségéét. Kicsit az apámra hasonlított, de zsidó változatban, homlokán

és a szeme körül mélyebb árkok húzódtak. Vannak emberek, akiknek soha nem piros az arcuk. Schneider úr is ilyennek tűnt. Bőre mintha mindig fakószürke árnyalatú lett

volna. Bajusza és szakálla körbefutotta a száját, arcára ez

a szőrzet festette az egyetlen színt.

– Megkérhetem, hogy ezt ne tegyük többé? – kérdezte

Schneider úr, miután kezet ráztunk. Nem értettem, mire

céloz. Levetette a zakóját, majd szép komótosan a szék

támlájára akasztotta, gondosan ügyelve rá, hogy a vállak

pontosan a széktámla sarkait fedjék. Hellyel kínált.

– Ha felém nyújtja a kezét, megszorítom, kisasszony –

mondta, mert arcomon nyilván észrevette a zavart. – Én

ugyanis tiszteletben tartom önt és a szokásait, ez természetes. De mi, ortodox zsidók biztonsági okokból nőkkel nem

fogunk kezet. Ennek tisztasági és egyéb okai vannak. Most

azonban nem erről van szó. Jó lenne, ha megtanulná tiszteletben tartani a szokásainkat.

Ránevettem. Azt hiszem, elég idétlenül. Megvizsgáltam

a jobb kezemet, s azon töprengtem, ugyan mi lehet rajta

tisztátalan. Igaz, az ujjaim hegye ragasztós volt.

A könyvállvány egyik mély polcán széles, merev karimájú fekete kalap feküdt három kerek kartondoboz társaságában. Épp egy ilyen borsalinós dobozt kaparintottam

meg a minap a bolhapiacon: abba tettem valamennyi személyes levelemet, amit életemben kaptam.

Schneider úr hosszú monológba kezdett. Közbeszólásra

nem adott módot, és ha mégis megpróbáltam feltenni egy

kérdést, úgy tett, mint ahogy beszélgetős műsorokban

a politikusok szoktak: az intermezzo után szemrebbenés

nélkül folytatta mondókáját.

– Van négy csodálatos gyermekem – mondta –, két mintaszerű fiam és két nem kevésbé mintaszerű lányom. Mind

a négyen különbözőek, ez persze logikus, s megpróbálom

részletesebben is feltárni ezt a logikát.

Arra gondoltam: jaj, kérem, csak ezt ne, nem bírom

a mintaszerű gyerekeket, soha nem tudnék megbarátkozni

velük, legtöbbször már messziről felismerem őket, mintaszerűségüket már a cipőjükről, a járásukról, a tekintetükről felismerem; engedelmességük fokát már a fejtartásuk

elárulja.

– Simon a legidősebb – vágott bele Schneider úr. – Most

tizenhat éves. A nejemre hasonlít, már úgy értem, a jellemét tekintve. Szelíd és céltudatos egyszerre, érti? Majd

megérti, ha megismeri a nejemet. Keményen dolgozik, szívesebben hallgat, mint hogy beszéljen, ilyen a fiú is, de nem

szabad alábecsülnie, ami a szívén, az a száján. – Így fogalmazott. És nekem mosolyognom kellett.

– Ha Simon kinyitja a száját, kisasszony, az nem azért

van, hogy csak úgy mondjon valamit, hanem mert kifejezett mondanivalója van, ugye, érti, mire gondolok.

N’importe:* nem sokat kell majd foglalkoznia vele, matematika- és fizikaspecializációra jár. Ezek a tárgyak a maga

számára túlságosan nehezek, és Simon igencsak részletekbe menően tanulja őket, úgy hallom, maga inkább a nyelvekben tehetséges, magának más srófra jár az agya, ugyebár, Simonnak legfeljebb a franciában és a hollandban tud

majd segíteni, vagy ki tudja, talán még a történelemben és

a földrajzban is. A fiunk majd bizonyára maga fog szólni,

* Nem számít. (francia)

ha szüksége lesz önre. De ha szüksége lesz, azt akarjuk,

hogy számíthasson is magára, ugyebár.

– Hát persze – feleltem.

– Jakov a második – folytatta. – Egymás után lett két

fiunk, majd két lányunk. Szebben nem is alakulhatott volna. Előbb jöttek a fiúk, és aztán a lányok. A nejemmel igazán megáldott minket az Úr. Jakov tizenhárom éves, jövő

hónapban lesz tizennégy. Igazi hasonmásom: egy óberhóhem,* aki rendkívül népszerű az iskolában. Ha valaki, hát

én elmondhatom, valaha éppen olyan voltam, mint ő.

Jakovnak rengeteg barátja van, akárcsak nekem azelőtt.

Gyorsan tud kapcsolatot teremteni. Igazi társasági ember.

Ügyelnünk kell rá, nehogy túl gyorsan létesítsen kapcsolatokat, főleg lányokkal ne, ha érti, mire gondolok. Én annak idején szép nyugodtan kivártam a megfelelő pillanatot.

Mi azonban a párommal a hetvenes években házasodtunk

össze. Azóta minden megváltozott, túl gyorsan pörög a

világ, Jakov pedig szereti a gyorsaságot. Nagyon intelligens. Mindig új dolgokkal kísérletezik, szereti a feszültséget. Ezért aztán sokszor feszegeti a határokat, az életben

minduntalan a kihívásokat keresi. Nem tudom, Jakovnak

szüksége lesz-e magára. Nagyon önjáró. Mégis azt szeretnénk, ha rendszeresen kikérdezné tőle a tananyagot. Fe­

* Nagyokos. (héber)

gyelemre kell tanítani. Szigorúnak kell lennie vele, de nem

kell túlzásba vinni, találja meg az arany középutat.

Határozottan, de kissé unottan bólogattam. Inkább személyesen szerettem volna találkozni a példamutató fiaival,

semmint a róluk zengett dicshimnuszokat hallgatni, ezt

azonban nem mertem kimondani.

– Elzirával és Sarával már találkozott – folytatta

Schneider úr.

Azon kaptam magam, hogy ismét csak bólogatok.

– Elzira az idősebb lányunk, Sara a fiatalabb csirke.

Elzira augusztusban töltötte be a tizenkettőt. Pontosan két

évvel fiatalabb Jakovnál. Elzira okosabb, mint a két bátyja

együttvéve, de ezt persze sohasem mondanám ki a jelenlétükben. Csak az a baj, hogy nem tud elég sokáig koncentrálni, hamar elveszti a türelmét, s ez aggodalommal tölt

el minket.

Tartott egy kis szünetet. Egy magas fiú sétált át a kerten.

– Az iskolában azt tanácsolták, csináltassunk vele pszichológiai teszteket, meg is tettük. Nincs semmi baja. Csak

egy kicsit más, mint a többiek.

Ekkor ismét megállt egy pillanatra.

– Főleg Elzirára kell majd időt szánnia, önbizalomhiányban szenved, mint persze minden tizenéves lány. Nagyon bizonytalan, Simon és Jakov meg persze még azt a kevéske önbizalmát is aláássák, annak ellenére, hogy mindent

elkövetünk, ugyebár, hogy a fiatalurak megértsék, nem lehet így viselkedni. Mondok egy példát: Jakov nem hajlan­

dó Elzirával sakkozni, pedig nem rossz ellenfél. Azért nem

akar játszani vele, mert előre tudja, hogy Elzira a bábuk

felét besöpri… – Legalább egy fél percen át maga elé meredt. Sokáig tartott ez a harminc másodperc.

– Bizalmasan megosztom magával, hogy Elzira a hivatalos diagnózis szerint diszpraxiában szenved. Nem tudom,

tudja-e, mit jelent ez. Ennek a fogyatékosságnak – bár soha

nem nevezzük fogyatékosságnak az ő jelenlétében – semmi

köze nincsen az észbeli képességeihez, ugyebár. A motorikája rendszeresen elakad, c’est tout.* Nem képes a kifinomult

mozdulatokra, egyensúlyi és koordinációs zavarai vannak.

Néha a Parkinson-kórban szenvedő betegekéhez hasonló

remegés fogja el, ugyebár. Olykor remeg a keze, képtelen

kontrollálni az izmait, gyakran leejt dolgokat, ezért ügyetlennek tűnik; az agyának egyik féltekéje nem mindig kommunikál akadálytalanul a másikkal, úgy kell elképzelnie,

mint egy rövidzárlatot, de az intelligenciájához, még egyszer mondom, és ha kell, újra meg újra elismétlem, ennek

az ügyetlenségnek semmi köze, ugyebár, az intelligenciájával nincs semmi baj.

Még jobban kiegyenesítettem, mert Schneider úr egyre

gyorsabban beszélt, és folyton az „ugyebár” szót ismételgette.

– Kisasszony, ön bizonyára tisztában van azzal, hogy

senki nem tudja önbizalom, motiváció és ambíció híján

* Ez minden. (francia)

25

kibontakoztatni önmagát. Nos, mi attól tartunk, hogy a

leányunk e miatt az úgynevezett hiányosság miatt önmagába fordul és szorongani fog. Nem maradhat le az osztálytársai mögött. Igazságtalanság lenne vele szemben. Nem

akarjuk, hogy szenvedjen. Nem akarjuk, hogy szóbeszéd

tárgya legyen. Az ön legfőbb feladata, hogy türelmes legyen Elzirával, hagyja, hogy kibontakoztassa a tehetségét.

Bepárásodott a szeme, mondatait kis köhögések szakították meg, de a tempó nem lassult.

– Aztán last but not least* itt van Sara, h nélkül a végén. Sara csak nyolcéves. Tornabajnok, olyan hajlékony,

mint egy kígyó. Nem tudjuk, kitől örökölhette ezt a bizarr

és felesleges tehetségét, de hogy nem tőlem, az biztos, a nejemnek meg aztán igazán sokféle tehetsége van, de a test

rugalmassága nem tartozik közéjük. Ha Sarától függne,

csak a sporttal foglalkozna. Ez persze lehetetlen, nálunk

legalábbis. Semmilyen körülmények között nem kívánjuk

ebbe az irányba terelni. Még akkor sem, ha tornászvilágbajnok lehetne belőle. Azt szeretnénk, ha az agyát tornáztatná. Most még csak nyolcéves. De mindjárt tizennyolc

lesz, ugye, érti, gondolom, nagyon is jól érti, amit mondok.

– Igen – hallottam a saját válaszomat.

– A biztonság kedvéért még egyszer összefoglalom, mit

várunk egymástól, kisasszony: mi öntől, a gyermekeink

* Végül, de nem utolsósorban. (angol)

26

öntől, mi egymástól – folytatta. – Mi önre bízzuk a fiainkat és a lányainkat. Ön pedig figyel rájuk, segít a házi feladataik elkészítésében, tutorálja őket. Figyelemmel kíséri

az órarendjüket, és ahhoz igazodik. Gondoskodik róla,

hogy ragyogó eredményeket érjenek el, ugyebár. Mi pedig

megfizetjük az erőfeszítéseit. Listát vezet, amely tartalmazza a munkaórákat, és en mots clés* leírja, hogyan töltötte

ezeket a munkaórákat a gyerekekkel, megegyezhetünk?

Számíthatunk önre a nejemmel?

A fejem egészen kiüresedett. Csak hallgattam Schneider úr litániáját, és a kinti friss levegőre vágytam. A kis

szobában rossz volt a levegő. A fejem feletti széles balkonon egy nő rázott ki éppen egy konyharuhát. Eszembe ötlött, hogy Schneider úr mindig azt mondta, a „nejem”, soha

nem azt, hogy a „feleségem”.

Schneider úr ismét beszélni kezdett. Éreztette velem,

hogy máris enyém az állás, és azonnal kezdhetek. Ez a

hozzáállás, hogy már határozott is anélkül, hogy megkérdezte volna, nekem megfelel-e egyáltalán ez a munka, indulatossá tett. Úgy éreztem, ideje hazamenni. Még mielőtt

felálltam volna, kopogtak az ajtón. Egy nő lépett be, kövérkés dereka körül kötény, haja kockás kis főkötőbe tűzve,

kezében tálca. Két csésze gőzölgő kávét és két szelet sajttortát tett elénk, majd szó nélkül kiment a szobából.

* Kulcsszavakban. (francia

27

– Ismeri a viccet, amelyben a haldokló Moos ágyához

hívja Amost, az üzlettársát? – kérdezte ekkor Schneider úr.

És belevágott a viccbe a haldokló Moosról, aki nem akar

meghalni addig, amíg bizonyos dolgokért nem kér bocsánatot az üzlettársától, Amostól.

– Emlékszel még, amikor az első vállalkozásunk csődbe

ment? Én voltam az oka, Amos, és nagyon megbántam.

Csaltam a könyveléssel. Nem játszottam becsületesen,

elsikkasztottam a pénzt.

– Megbocsátok neked, Moos – nyugtatgatta Amos.

– És az az autó, ami éjszaka ripityára tört. Én tehettem

róla, Amos, nem volt rajtam szemüveg, és túl sokat ittam.

– Felejtsük el – így Amos.

– És amikor százezer frank hiányzott a széfből: én vettem ki azt a pénzt onnan, mert ki kellett fizetnem a fiam

szerencsejáték-adósságait.

– Ugyan – mondta Amos –, ne törődj vele, Moos, mindent megbocsátok neked. Mert, tudod, az arzént, amitől

egy órán belül meghalsz, én tettem a reggeli kávédba.

A vicc végén Schneider úr hahotázásban tört ki. Várakozóan nézett rám, ezért kényszeredetten vele nevettem.

– Most itthagyom önt – mondta ugyanolyan hirtelen,

mint ahogy a viccmesélésbe kezdett. A tortához hozzá sem

nyúlt.

Felállt, megigazgatta a kipáját, mely egy hullámcsattal

volt rögzítve a hajához, és ismét felvette a zakóját. Hóna

alatt az ingén friss izzadságkarikák látszottak.

– Mindjárt jön a nejem, hogy beszéljen magával. Sok

sikert.

Önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, szívélyesen

megrázta.

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem.