Fordította: Gera Judit
Amikor Margot, a húszesztendős egyetemi hallgató 1987-ben korrepetitori
munkát vállal egy négygyermekes család mellett Antwerpen zsidó negyedé-
ben, még nem tudja, hogy teljesen új világ nyílik meg előtte, és egy több évtizedes, különös barátság veszi kezdetét. A modern ortodox zsidó családnál
szabályok végtelen sorával szembesülpéldául soha nem mehet hozzájuk
pénteken, nem foghat kezet a férfiakkal –, és mindenféle egyéb furcsasággal, amelyről még soha nem hallott, például külön hűtőszekrénnyel a húsos
és tejes ételeknek, vagy a zsidóság saját időszámításával. Eleinte meglepődve,
olykor indulatosan reagál, ám ahogy egyre közelebb kerül a gyerekekhez, és
egyre többet beszélget a szülőkkel, kezdi megismerni és tisztelni a világukat.
Feltesz kérdéseket, melyek eddig nem foglalkoztatták: miért különülnek
vajon el a zsidók, üldöztetéssel teli történelmük ellenére? Vajon miért érez
a rituáléik és hagyományaik láttán egyszer ingerültséget, másszor viszont
sóvár vágyakozást? Hogyan egyeztethetné össze a saját maga és kedvese, az
iráni politikai menekült Zima Palesztina iránti szimpátiáját, amikor épp
zajlik az intifáda és az Öböl-háború?
A Mazel tov vicces félreértések, megindító és megrázó pillanatok, váratlan
emberi kapcsolatok lefegyverzően, olykor provokatívan őszinte története,
melyben vallások és kultúrák, nemi szerepek és ideológiák folyamatos üt-
közései tanítanak toleranciára, elfogadásra, együttérzésre – és arra, hogy
a felnőttek építette falakat olykor egyedül a gyerekek képesek lerombolni.
ISBN: 978 963 504 229 6
NÉGY
Az első fél órát Schneider úrral szemközt ülve töltöttem
egy „irodának” nevezett szobában, mely a földszint hátulsó
részében helyezkedett el, a lift mögött.
Lift! El sem tudtam képzelni, hogy ilyesféle hóbortok
léteznek a világon; hogy a városban élnek olyan emberek,
akiknek semmiféle testi fogyatékosságuk nincsen, mégis
liftet csináltatnak a házukba.
A vastag, fehér szőnyeg, amelybe szinte belesüppedt
a lábam, szintén óriási benyomást tett rám. Anyám a járólapot részesítette előnyben: ha az ember ráönt egy vödör
felmosóvizet, egy pillanat alatt tisztára lehet mosni. Ebben
a házban a szobákba vezető folyosókat is hófehér subaszőnyegek borították.
A folyosó falán videófelvételek villogtak: mindig más és
más szemszögből mutatták az utcaképet. Egy járókelő elmosódott alakja haladt el a ház előtt. Valaki más reklámanyagokat dugdosott a postaládákba.
Az irodában egy íróasztal és egy könyvállvány fogadott,
melynek mindössze egyetlen polcán sorakoztak könyvek.
A Bescherelle fivérek köteteinek gerincét és a Le Petit
Robert-t azonnal felismertem. A többi héber könyv volt,
nyilván szent könyvek, gondoltam, legalábbis úgy néztek
ki, valamennyi vastag, bőrbe kötött, cirkalmasan díszített,
aranybetűs borítású kötet.
A földtől a plafonig érő ablakok egy belső kertre néztek,
melynek fő látványosságát – a város kellős közepén – egy
tó és a rajta átívelő híd alkotta. A tágas, márványból készült kerti terasz szélén kosárlabdahálót tartó rúd magasodott, távolabb, a kertben tűzpirosra festett fémvázon hinta
lógott. A kifogástalanul ápolt, frissen nyírt gyep élénkzölden pompázott.
Schneider úr sápadt, magas, karcsú férfi volt. Sötét öltönyt, fehér inget és sötétkék kipát viselt. Pajesza nem volt,
őszbe forduló fekete, pihés szakálla nem holmi partedliként
lógott az álla és a mellkasa között, hanem szorosan a bőréhez simult.
Schneider úr öblös hangon beszélt, holland kiejtését kevésbé színezte át a francia akcentus, mint a feleségéét. Kicsit az apámra hasonlított, de zsidó változatban, homlokán
és a szeme körül mélyebb árkok húzódtak. Vannak emberek, akiknek soha nem piros az arcuk. Schneider úr is ilyennek tűnt. Bőre mintha mindig fakószürke árnyalatú lett
volna. Bajusza és szakálla körbefutotta a száját, arcára ez
a szőrzet festette az egyetlen színt.
– Megkérhetem, hogy ezt ne tegyük többé? – kérdezte
Schneider úr, miután kezet ráztunk. Nem értettem, mire
céloz. Levetette a zakóját, majd szép komótosan a szék
támlájára akasztotta, gondosan ügyelve rá, hogy a vállak
pontosan a széktámla sarkait fedjék. Hellyel kínált.
– Ha felém nyújtja a kezét, megszorítom, kisasszony –
mondta, mert arcomon nyilván észrevette a zavart. – Én
ugyanis tiszteletben tartom önt és a szokásait, ez természetes. De mi, ortodox zsidók biztonsági okokból nőkkel nem
fogunk kezet. Ennek tisztasági és egyéb okai vannak. Most
azonban nem erről van szó. Jó lenne, ha megtanulná tiszteletben tartani a szokásainkat.
Ránevettem. Azt hiszem, elég idétlenül. Megvizsgáltam
a jobb kezemet, s azon töprengtem, ugyan mi lehet rajta
tisztátalan. Igaz, az ujjaim hegye ragasztós volt.
A könyvállvány egyik mély polcán széles, merev karimájú fekete kalap feküdt három kerek kartondoboz társaságában. Épp egy ilyen borsalinós dobozt kaparintottam
meg a minap a bolhapiacon: abba tettem valamennyi személyes levelemet, amit életemben kaptam.
Schneider úr hosszú monológba kezdett. Közbeszólásra
nem adott módot, és ha mégis megpróbáltam feltenni egy
kérdést, úgy tett, mint ahogy beszélgetős műsorokban
a politikusok szoktak: az intermezzo után szemrebbenés
nélkül folytatta mondókáját.
– Van négy csodálatos gyermekem – mondta –, két mintaszerű fiam és két nem kevésbé mintaszerű lányom. Mind
a négyen különbözőek, ez persze logikus, s megpróbálom
részletesebben is feltárni ezt a logikát.
Arra gondoltam: jaj, kérem, csak ezt ne, nem bírom
a mintaszerű gyerekeket, soha nem tudnék megbarátkozni
velük, legtöbbször már messziről felismerem őket, mintaszerűségüket már a cipőjükről, a járásukról, a tekintetükről felismerem; engedelmességük fokát már a fejtartásuk
elárulja.
– Simon a legidősebb – vágott bele Schneider úr. – Most
tizenhat éves. A nejemre hasonlít, már úgy értem, a jellemét tekintve. Szelíd és céltudatos egyszerre, érti? Majd
megérti, ha megismeri a nejemet. Keményen dolgozik, szívesebben hallgat, mint hogy beszéljen, ilyen a fiú is, de nem
szabad alábecsülnie, ami a szívén, az a száján. – Így fogalmazott. És nekem mosolyognom kellett.
– Ha Simon kinyitja a száját, kisasszony, az nem azért
van, hogy csak úgy mondjon valamit, hanem mert kifejezett mondanivalója van, ugye, érti, mire gondolok.
N’importe:* nem sokat kell majd foglalkoznia vele, matematika- és fizikaspecializációra jár. Ezek a tárgyak a maga
számára túlságosan nehezek, és Simon igencsak részletekbe menően tanulja őket, úgy hallom, maga inkább a nyelvekben tehetséges, magának más srófra jár az agya, ugyebár, Simonnak legfeljebb a franciában és a hollandban tud
majd segíteni, vagy ki tudja, talán még a történelemben és
a földrajzban is. A fiunk majd bizonyára maga fog szólni,
* Nem számít. (francia)
ha szüksége lesz önre. De ha szüksége lesz, azt akarjuk,
hogy számíthasson is magára, ugyebár.
– Hát persze – feleltem.
– Jakov a második – folytatta. – Egymás után lett két
fiunk, majd két lányunk. Szebben nem is alakulhatott volna. Előbb jöttek a fiúk, és aztán a lányok. A nejemmel igazán megáldott minket az Úr. Jakov tizenhárom éves, jövő
hónapban lesz tizennégy. Igazi hasonmásom: egy óberhóhem,* aki rendkívül népszerű az iskolában. Ha valaki, hát
én elmondhatom, valaha éppen olyan voltam, mint ő.
Jakovnak rengeteg barátja van, akárcsak nekem azelőtt.
Gyorsan tud kapcsolatot teremteni. Igazi társasági ember.
Ügyelnünk kell rá, nehogy túl gyorsan létesítsen kapcsolatokat, főleg lányokkal ne, ha érti, mire gondolok. Én annak idején szép nyugodtan kivártam a megfelelő pillanatot.
Mi azonban a párommal a hetvenes években házasodtunk
össze. Azóta minden megváltozott, túl gyorsan pörög a
világ, Jakov pedig szereti a gyorsaságot. Nagyon intelligens. Mindig új dolgokkal kísérletezik, szereti a feszültséget. Ezért aztán sokszor feszegeti a határokat, az életben
minduntalan a kihívásokat keresi. Nem tudom, Jakovnak
szüksége lesz-e magára. Nagyon önjáró. Mégis azt szeretnénk, ha rendszeresen kikérdezné tőle a tananyagot. Fe
* Nagyokos. (héber)
gyelemre kell tanítani. Szigorúnak kell lennie vele, de nem
kell túlzásba vinni, találja meg az arany középutat.
Határozottan, de kissé unottan bólogattam. Inkább személyesen szerettem volna találkozni a példamutató fiaival,
semmint a róluk zengett dicshimnuszokat hallgatni, ezt
azonban nem mertem kimondani.
– Elzirával és Sarával már találkozott – folytatta
Schneider úr.
Azon kaptam magam, hogy ismét csak bólogatok.
– Elzira az idősebb lányunk, Sara a fiatalabb csirke.
Elzira augusztusban töltötte be a tizenkettőt. Pontosan két
évvel fiatalabb Jakovnál. Elzira okosabb, mint a két bátyja
együttvéve, de ezt persze sohasem mondanám ki a jelenlétükben. Csak az a baj, hogy nem tud elég sokáig koncentrálni, hamar elveszti a türelmét, s ez aggodalommal tölt
el minket.
Tartott egy kis szünetet. Egy magas fiú sétált át a kerten.
– Az iskolában azt tanácsolták, csináltassunk vele pszichológiai teszteket, meg is tettük. Nincs semmi baja. Csak
egy kicsit más, mint a többiek.
Ekkor ismét megállt egy pillanatra.
– Főleg Elzirára kell majd időt szánnia, önbizalomhiányban szenved, mint persze minden tizenéves lány. Nagyon bizonytalan, Simon és Jakov meg persze még azt a kevéske önbizalmát is aláássák, annak ellenére, hogy mindent
elkövetünk, ugyebár, hogy a fiatalurak megértsék, nem lehet így viselkedni. Mondok egy példát: Jakov nem hajlan
dó Elzirával sakkozni, pedig nem rossz ellenfél. Azért nem
akar játszani vele, mert előre tudja, hogy Elzira a bábuk
felét besöpri… – Legalább egy fél percen át maga elé meredt. Sokáig tartott ez a harminc másodperc.
– Bizalmasan megosztom magával, hogy Elzira a hivatalos diagnózis szerint diszpraxiában szenved. Nem tudom,
tudja-e, mit jelent ez. Ennek a fogyatékosságnak – bár soha
nem nevezzük fogyatékosságnak az ő jelenlétében – semmi
köze nincsen az észbeli képességeihez, ugyebár. A motorikája rendszeresen elakad, c’est tout.* Nem képes a kifinomult
mozdulatokra, egyensúlyi és koordinációs zavarai vannak.
Néha a Parkinson-kórban szenvedő betegekéhez hasonló
remegés fogja el, ugyebár. Olykor remeg a keze, képtelen
kontrollálni az izmait, gyakran leejt dolgokat, ezért ügyetlennek tűnik; az agyának egyik féltekéje nem mindig kommunikál akadálytalanul a másikkal, úgy kell elképzelnie,
mint egy rövidzárlatot, de az intelligenciájához, még egyszer mondom, és ha kell, újra meg újra elismétlem, ennek
az ügyetlenségnek semmi köze, ugyebár, az intelligenciájával nincs semmi baj.
Még jobban kiegyenesítettem, mert Schneider úr egyre
gyorsabban beszélt, és folyton az „ugyebár” szót ismételgette.
– Kisasszony, ön bizonyára tisztában van azzal, hogy
senki nem tudja önbizalom, motiváció és ambíció híján
* Ez minden. (francia)
25
kibontakoztatni önmagát. Nos, mi attól tartunk, hogy a
leányunk e miatt az úgynevezett hiányosság miatt önmagába fordul és szorongani fog. Nem maradhat le az osztálytársai mögött. Igazságtalanság lenne vele szemben. Nem
akarjuk, hogy szenvedjen. Nem akarjuk, hogy szóbeszéd
tárgya legyen. Az ön legfőbb feladata, hogy türelmes legyen Elzirával, hagyja, hogy kibontakoztassa a tehetségét.
Bepárásodott a szeme, mondatait kis köhögések szakították meg, de a tempó nem lassult.
– Aztán last but not least* itt van Sara, h nélkül a végén. Sara csak nyolcéves. Tornabajnok, olyan hajlékony,
mint egy kígyó. Nem tudjuk, kitől örökölhette ezt a bizarr
és felesleges tehetségét, de hogy nem tőlem, az biztos, a nejemnek meg aztán igazán sokféle tehetsége van, de a test
rugalmassága nem tartozik közéjük. Ha Sarától függne,
csak a sporttal foglalkozna. Ez persze lehetetlen, nálunk
legalábbis. Semmilyen körülmények között nem kívánjuk
ebbe az irányba terelni. Még akkor sem, ha tornászvilágbajnok lehetne belőle. Azt szeretnénk, ha az agyát tornáztatná. Most még csak nyolcéves. De mindjárt tizennyolc
lesz, ugye, érti, gondolom, nagyon is jól érti, amit mondok.
– Igen – hallottam a saját válaszomat.
– A biztonság kedvéért még egyszer összefoglalom, mit
várunk egymástól, kisasszony: mi öntől, a gyermekeink
* Végül, de nem utolsósorban. (angol)
26
öntől, mi egymástól – folytatta. – Mi önre bízzuk a fiainkat és a lányainkat. Ön pedig figyel rájuk, segít a házi feladataik elkészítésében, tutorálja őket. Figyelemmel kíséri
az órarendjüket, és ahhoz igazodik. Gondoskodik róla,
hogy ragyogó eredményeket érjenek el, ugyebár. Mi pedig
megfizetjük az erőfeszítéseit. Listát vezet, amely tartalmazza a munkaórákat, és en mots clés* leírja, hogyan töltötte
ezeket a munkaórákat a gyerekekkel, megegyezhetünk?
Számíthatunk önre a nejemmel?
A fejem egészen kiüresedett. Csak hallgattam Schneider úr litániáját, és a kinti friss levegőre vágytam. A kis
szobában rossz volt a levegő. A fejem feletti széles balkonon egy nő rázott ki éppen egy konyharuhát. Eszembe ötlött, hogy Schneider úr mindig azt mondta, a „nejem”, soha
nem azt, hogy a „feleségem”.
Schneider úr ismét beszélni kezdett. Éreztette velem,
hogy máris enyém az állás, és azonnal kezdhetek. Ez a
hozzáállás, hogy már határozott is anélkül, hogy megkérdezte volna, nekem megfelel-e egyáltalán ez a munka, indulatossá tett. Úgy éreztem, ideje hazamenni. Még mielőtt
felálltam volna, kopogtak az ajtón. Egy nő lépett be, kövérkés dereka körül kötény, haja kockás kis főkötőbe tűzve,
kezében tálca. Két csésze gőzölgő kávét és két szelet sajttortát tett elénk, majd szó nélkül kiment a szobából.
* Kulcsszavakban. (francia
27
– Ismeri a viccet, amelyben a haldokló Moos ágyához
hívja Amost, az üzlettársát? – kérdezte ekkor Schneider úr.
És belevágott a viccbe a haldokló Moosról, aki nem akar
meghalni addig, amíg bizonyos dolgokért nem kér bocsánatot az üzlettársától, Amostól.
– Emlékszel még, amikor az első vállalkozásunk csődbe
ment? Én voltam az oka, Amos, és nagyon megbántam.
Csaltam a könyveléssel. Nem játszottam becsületesen,
elsikkasztottam a pénzt.
– Megbocsátok neked, Moos – nyugtatgatta Amos.
– És az az autó, ami éjszaka ripityára tört. Én tehettem
róla, Amos, nem volt rajtam szemüveg, és túl sokat ittam.
– Felejtsük el – így Amos.
– És amikor százezer frank hiányzott a széfből: én vettem ki azt a pénzt onnan, mert ki kellett fizetnem a fiam
szerencsejáték-adósságait.
– Ugyan – mondta Amos –, ne törődj vele, Moos, mindent megbocsátok neked. Mert, tudod, az arzént, amitől
egy órán belül meghalsz, én tettem a reggeli kávédba.
A vicc végén Schneider úr hahotázásban tört ki. Várakozóan nézett rám, ezért kényszeredetten vele nevettem.
– Most itthagyom önt – mondta ugyanolyan hirtelen,
mint ahogy a viccmesélésbe kezdett. A tortához hozzá sem
nyúlt.
Felállt, megigazgatta a kipáját, mely egy hullámcsattal
volt rögzítve a hajához, és ismét felvette a zakóját. Hóna
alatt az ingén friss izzadságkarikák látszottak.
– Mindjárt jön a nejem, hogy beszéljen magával. Sok
sikert.
Önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, szívélyesen
megrázta.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem.
PÁRHUZAMOS VILÁGOK – SZOMBAT review
ÍRTA: WEKERLE SZABOLCS – 2021-11-08 ROVAT: IRODALOM, KULTÚRA-MŰVÉSZETEK
Antwerpenben él Európa egyik legismertebb zsidó közössége: a körülbelül 530.000 lelkes belgiumi városban nagyjából 20.000, túlnyomórészt ortodox zsidó lakik.
London után ez a haredi zsidók legnépesebb központja Európában. Az izraelita lakosság jórészt a központi pályaudvar körül telepedett le, és tekintélyes részük gyémánt-kereskedelemből él.
Amilyen jellegzetes részét képezik az antwerpeni utcaképnek, az ember azt gondolná, hogy a velük egy városban élő nem zsidók – főként holland nyelvű belgák, vagyis flamandok, kisebb részben francia nyelvű vallonok, törökök, marokkóiak – valamennyire ismerik őket, az életüket, a szokásaikat.
Az Európa Kiadónál 2020-ban megjelent Mazel tov című könyv egyik meglepő tanulsága, hogy ez koránt sincs így. A főhős, vagyis maga a könyv szerzője, Margot Vanderstraeten (írói nevén J. S. Margot) flamand író és újságíró 1987-ben, húsz éves egyetemistaként házitanítóul szegődött egy modern ortodox családhoz. Schneideréknek (a név kitalált) négy gyerekük volt: két fiú, Simon és Jakov, valamint húgaik, Elzira és Sara. A diáklány dolga az volt, hogy amiben kell, segítsen a gyerekeknek. Leginkább Jakovval és Elzirával alakított ki kapcsolatot – utóbbival komoly barátság szövődött köztük –, de idővel az egész család barátjává vált. Ez az első körben 1993-ig tartó folyamat pedig a rácsodálkozások sorozata volt számára.
Fogalma sem volt róla, hogy az ortodox férfiak nem fognak kezet nőkkel, de megannyi más dologgal együtt a sabbati szokások nagy része is újdonságot jelentett neki. Hát még az a tény, hogy Antwerpenben létezik éruv: a terület határát jelző, a Schelde folyó fölött futó kötélre egy közös sétájuk alkalmával Elzira hívja fel hősünk figyelmét. (Ez persze már a tájékozottabb olvasónak is izgalmas meglepetés, sőt egyenesen arra ingerel, hogy, amint majd ismét lehet utazni, túrát szervezzünk az amúgy is látnivalók tömkelegével csalogató városba, és felfedezzük zsidó „oldalát”, beleértve a könyvben mennyei kóser süteményekkel összefüggésben emlegetett pékségeket is.)
A könyvből kiderül az is, milyen sztereotípiák, előítéletek és ellenérzések élnek a zsidókkal szemben az antwerpeniek körében: amikor a házitanító lány barátai, ismerősei hírül veszik, hol dolgozik, nem mulasztanak el hol finomabb, hol pedig kimondottan vaskos megjegyzéseket tenni munkaadóira.
- S. Margot könyvének mindenképpen ez a riportszerű lejegyzésmód, a párhuzamos világok bemutatása, az egymástól a fizikai közelség dacára fényévnyi távolságra élő népcsoportok találkozásának ábrázolása az erőssége. (Nem véletlen, hogy az írónő eredetileg újságíróként tett szert hírnévre hazájában.) És mivel a mű nem ér véget 1993-ban – hiszen a szereplők barátsága túlélte az éveket, és mint kiderül, ha lazább lett is, mindmáig tart –, ennek leírására bőven van mód. Ahogyan arra is, hogy a szerző nyomon kövesse, a négy gyerek közül három hogyan választott új hazát magának Izraelben, illetve az Egyesült Államokban, és miért érezték úgy, hogy ezek a helyek levegősebbek, élhetőbbek számukra, mint az egyébként évszázadok óta a zsidóknak otthont adó belgiumi város.
Kevésbé sikerült részek azok, amikor az író tanulságok levonásába kezd. Például a könyv legvégén, ahol ezt a párbeszédet olvassuk: „Azt próbálom megértetni önnel, Schneider úr, hogy a diverzitás, akárcsak a szerelem, folyamatos munka. A diverzitás minden oldaltól vért, verítéket és könnyeket követel.” Ilyenekből azonban szerencsére jóval kevesebb van, így a Mazel tov mindent összevetve remek olvasmány.
——————————————————————————————————————————————————————————————————————-
ZOOM-session with the author, the translator and a journalist, supported by the Delegation of the Flemish Government in Hungary :
https://www.youtube.com/watch?v=zEmSi2pYmH8
———————————————————————————————————————————————————————————————————————-
https://www.flanders.at/hu/j-s-margot-mazel-tov
Review of Mazel tov on the website of the Delegation of the Flemish Government in Hungary
———————————————————————————————————————————————————————————————————————
https://zama.hu/mazel-tov-kulonos-baratsagom-egy-ortodox-zsido-csaladdal/
https://olvassbele.com/2020/10/25/kicsi-kis-valtozasok-j-s-margot-mazel-tov/
https://moly.hu/konyvek/j-s-margot-mazel-tov
More reviews
———————————————————————————————————————————————————————————————————————
https://www.es.hu/cikk/2021-02-19/hegedus-claudia/ex-libris.html
Review in Élt és Irodalom – Ex Libris – 19/02/2021
———————————————————————————————————————————————————————————————————————
https://magyarnarancs.hu/sorkoz/j-s-margot-mazel-tov-235086
Könyv
- S. Margot: Mazel tov
- 2021.01.13 20:55, FÜLÖP ZSÓFIA
Vannak helyzetek, amikor a kíváncsiság mindent elsöprő erővel kerekedik felül az illemen.
Margot élete tele van ilyen pillanatokkal, főként azután, hogy az egyetemi hirdetőtábla álláshirdetései között rábukkan a Schneider család telefonszámára. A regény egy modern ortodox zsidó család és a négy gyereküket korrepetáló, liberális szemléletű lány hol mulatságos, hol megindító történetét mutatja be. Nem véletlen a főhős és a szerző névegyezése, az érezhetően önéletrajzi elemekkel átszőtt történet egy Antwerpen zsidó negyedéből induló, több évtizedes barátságot mesél el.
A gyémántkereskedő otthonában az anya mindig szótlan, az apa fárasztó zsidó vicceket mesél, a gyerekek kínosan pedánsak, és egy kívülállónak érthetetlen szabályok határozzák meg a mindennapokat. Ide toppan be Margot miniszoknyában és magas sarkúban, és számtalan provokatív kérdéssel, amelyekkel egy rendkívül zárt, ám annál izgalmasabb világban igyekszik eligazodni. A zsidó identitás, a feltétel nélküli hit, a kirekesztett lét és az önként vállalt, tudatos elkülönülés kérdésein rágódva az elbeszélő – majd óhatatlanul az olvasó is – saját értékrendjének boncolgatására kényszerül.
—————————————————————————————————————————————————————————————————————-
https://izraelinfo.com/2021/01/29/kicsi-kis-valtozasok-j-s-margot-mazel-tov/
Kicsi kis változások | J. S. Margot: Mazel tov
–
2021-01-29
222
„Fel nem foghattam, miért nehezítik meg az emberek ennyire a saját életüket. (…) Hogyan lehetséges a mai világban élni, ugyanakkor szigorúan betartani a zsidó vallás, a zsidó kultúra és a zsidó identitás valamennyi szabályát, törvényét és rítusát?”
Margot teszi fel magának ezeket a kérdéseket azután, hogy Antwerpen egyik, sok generáció hagyományát továbbvivő (és a legrémesebb napokat is túlélt) zsidó családja, Schneider úr és neje (nem ez a nevük) korrepetitorként alkalmazza a gyerekek mellé. Már maga a jelenség is meglehetősen szokatlan, hiszen a vallásos családok igyekeznek saját köreikből megtalálni a feladatnak megfelelő embert. De a húszéves tolmácshallgató a legtöbb szempontnak megfelelt. Amit pedig nem tudott, azt most tanulhatta meg. Hova léphet be, hogyan üdvözölhet másokat, kivel állhatnak szóba a gyerekek, mik a kötelező teendők és mik a tilalmas ételek, italok – és főképpen: hogyan tekintenek Schneiderék önmagukra és másokra. Szóval a hasonlóságok és a különbözőségek rendszere találkozik ebben a könyvben.
Margot, akinek természetesen van családneve is, még ha ez a borítóról nem is derül ki, bizonyára azért nem mutatkozik be teljesen, mert meg akarja őrizni az őt fogadó család azonosíthatatlanságát, inkognitóját (bár a mű egyes külföldi kiadásai a szerzőt megnevezik).
Hogy ortodoxnak lenni mennyire nem egyszerű feladat, azt Thomas Meyer könyvéből, a Zuhé úr mulatságos történetéből már megismerhettük. Ez itt most inkább az olvasó rácsodálkozásának hosszú pillanata. Margot a harminc évvel ezelőtt kezdődött történetet felidézve egyszerre éli át egy nagyon konzervatív, nagyon bezárkózó kultúrával szemben érzett idegenkedését – meg azt is, hogy neki itt a feladata a gyerekek „feltuningolása”, már ha hagyják. Mert a legidősebb, de még kamasz Jakov egyszerűen felsőbbrendűnek érzi magát a házitanítóskodó Margot-hoz képest. Ez akkor mókás, amikor kiderül, hogy Jakov a nyílt világ dolgaiban mérhetetlenül tudatlan – igaz, nem is érzi szükségesnek, hogy arról többet tudjon.
De az idegenkedés nem egészen egyoldalú. Nem hagyhatom ki ugyanis, hogy Margot egy iráni perzsa fiúval él együtt (a történet kezdetén), és ezt ugyan lenyelik Schneiderék, de azért a „betagozódásra” vonatkozó kérdések (Egy iráni, szóval muszlim? És a maga szülei tudják? És a fiú elveszi feleségül? És akarnak gyerekeket?) jönnek szünet nélkül. Mert Margot ezekben a dolgokban más hozzájuk képest
– Hirdetés –
A könyvben, vagyis hát a három évtizedet átfogó történetben az a legszebb, hogy Margot és a gyerekek között egyre szorosabb viszony alakul ki anélkül, hogy ezt bármelyikük erőltetné. Sőt, a nagyon merev papa is bizonyos fokig barátként, majd szinte-családtagként tekint a lányra, akinek életében számos fordulat zajlik, de közben megmarad ugyanannak az érdeklődő, kíváncsi embernek, amilyennek megismerték. Majdnem be is fogadták őt – persze a szükséges távolságtartással. Ennek bájos (jó ez a szó ide?) következménye, hogy az immár újságíróvá lett Margot interjút készítene egy antwerpeni házasságszerzővel (sadchen, matchmaker), de az illető hölgyek szinte seprűvel hajtják el, sőt Schneidernét dorongolják le, hogyan merészelte hozzájuk küldeni… Szóval, ha a két világot elválasztó kerítés teteje valamennyire le is morzsolódott közöttük, a java megmaradt.
Az egykori gyerekek felnőve világot látnak, valamennyire szabadabb gondolkodásúak lesznek – de az antwerpeni válaszfalakat a lelkükben magukkal viszik. És persze ez szerte a világon hasonló, ahol világi gondolkodásúak és mélyen vallásosak élnek egy városban, egy országban, egy földrészen.
Margot könyvét az a Dorothy Feldman ajánlja, aki Unortodox című könyvével nagyító alá helyezte saját hiperortodox közösségét, amelynek béklyóitól megszabadult. Nem tekinthető (a beharangozókkal ellentétben) a Feldman-mű párregényének, hiszen Margot kívülálló, világi, és nem is az ő fejlődése áll a középpontban. De jó tollú újságíró-regényíróként rendkívül etikusan és tárgyilagosan mutatja be, miképp változik, szekularizálódik apróságokban a holokauszt utáni harmadik nemzedék.
- S. Margot: Mazel tov. Különös barátságom egy ortodox zsidó családdal
Fordította: Gera Judit
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
440 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft
A könyv kiadói fülszövege
Amikor Margot, a húszesztendős egyetemi hallgató 1987-ben korrepetitori munkát vállal egy négygyermekes család mellett Antwerpen zsidó negyedében, még nem tudja, hogy teljesen új világ nyílik meg előtte, és egy több évtizedes, különös barátság veszi kezdetét.
A modern ortodox zsidó családnál szabályok végtelen sorával szembesül – például soha nem mehet hozzájuk pénteken, nem foghat kezet a férfiakkal –, és mindenféle egyéb furcsasággal, amelyről még soha nem hallott, például külön hűtőszekrénnyel a húsos és tejes ételeknek, vagy a zsidóság saját időszámításával. Eleinte meglepődve, olykor indulatosan reagál, ám ahogy egyre közelebb kerül a gyerekekhez, és egyre többet beszélget a szülőkkel, kezdi megismerni és tisztelni a világukat. Feltesz kérdéseket, melyek eddig nem foglalkoztatták: miért különülnek vajon el a zsidók, üldöztetéssel teli történelmük ellenére? Vajon miért érez a rituáléik és hagyományaik láttán egyszer ingerültséget, másszor viszont sóvár vágyakozást? Hogyan egyeztethetné össze a saját maga és kedvese, az iráni politikai menekült Nima Palesztina iránti szimpátiáját, amikor épp zajlik az intifáda és az Öböl-háború?
A Mazel tov vicces félreértések, megindító és megrázó pillanatok, váratlan emberi kapcsolatok lefegyverzően, olykor provokatívan őszinte története, melyben vallások és kultúrák, nemi szerepek és ideológiák folyamatos ütközései tanítanak toleranciára, elfogadásra, együttérzésre – és arra, hogy a felnőttek építette falakat olykor egyedül a gyerekek képesek lerombolni.
Az írás eredetileg az olvassbele.com oldalon jelent meg.
——————————————————————————————————————————————————————————————————————–
Huszár Ágnes
Egzotikum a szomszédban
KÖNYVKRITIKA – LXV. évfolyam, 1. szám, 2021. január 8.
J. S. Margot: Mazel tov. Különös barátságom egy ortodox zsidó családdal. Fordította Gera Judit. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 2020, 435 oldal, 4299 Ft
A Schneider házaspár legfőbb célja a zsidó hagyomány megőrzése és átörökítése. A gyerekek hűségesek is a tradíciókhoz, de mindegyikük más módon. A világ is megváltozott körülöttük. Az antwerpeni gyémánt-szakmában sem a zsidó szakemberek a meghatározók már. A házaspár New Yorkba költözött, a gyerekeikhez és unokáikhoz. A Schneider család igazi otthonra lelt az
amerikai metropoliszban.
A történet 1987-ben kezdődik, mikor az egyetemista Margot elvállalja Schneider úr négy gyermeke mellett a segítő házitanító szerepét. Pedagógiai gyakorlat nincs a háta mögött, a zsidó szokásokat hírből sem ismeri. Amikor becsönget Antwerpen zsidónegyedének egyik elegáns polgárházába, a kapu fölötti mezüzét szerencsesütinek gondolja. Így ismerkedik meg egy egzotikusnak ható, később mégis otthonosnak bizonyuló kultúra embereivel.
Az együttműködés majd hat évig tart. A két fiú, Simon és Jakov önállóak, csak néhány dologban kérnek segítséget az új házitanítótól. A lányok mélyebben kötődnek hozzá, különösen az egyensúly- és koordinációs zavarokkal küzdő Elzira. Ő Margot társaságában tesz először sétákat a városnak a zsidónegyeden túli részében. Segítségével még kerékpározni is megtanul. Ettől mozgása biztosabb lesz, és önbizalma is megerősödik.
A francia anyanyelvű, flamandul hibásan beszélő Schneiderné intését – „nem akarjuk, hogy ön
gyerekeinknek beszélni magánéletéről, a világáról” – éppen a gyerekek nem akarják megtartani. Jakov és Elzira élénken érdeklődik Margot egyetemi elfoglaltságai és családja iránt. Összehasonlítják a flamand szokásokat a saját életüket meghatározó szabályokkal.
Az Auschwitzot túlélt Pappenheim nagymama segítségével Margot kezdi megérteni a térben,
szellemiségben és értékválasztásban megnyilvánuló elkülönülés okait. Átérzi, mit jelent Jakov mondása: „A zsidóság több a hitnél. A way of life.”
A háttérben zajlik egy másik történet. A katolikus családból származó, de nem hívő Margot együtt él Nimával, az iráni menekülttel. Ezt a Schneider gyerekek őszintén rosszallják: nem értik, hogyan „engedhetik meg” a lány szülei a házasság perspektívája nélküli együttélést egy más vallásúval.
A diktatúra elől Belgiumba menekülő emberek az idegenség másik formáját képviselik. Az értelmiségi családból származó Nima többé-kevésbé jól beilleszkedik a helyi közösségbe, egyetemre jár, barátai vannak. Nővére sorsa viszont tragikumba hajlik. Marjane teljesen magára maradt az európai nagyvárosban, hogy a nőket infantilizáló iráni nevelés az oka, vagy más, az olvasó számára homályos marad. Arra sem derül fény, Nima miért hagyta magára nővérét, s miért tesz csak utólag keserű szemrehányásokat magának. Marjane végül egy orvosi igazolással tér haza, az őt megbetegítő szabadságból a biztos kereteket jelentő önkényuralomba.
A kapcsolat Schneiderékkel az iskola után is megmarad. Margot Izraelben is meglátogatja régi
tanítványait. Sokat tanul ebben a zajos, tarka és számtalan szabállyal nehezített világban. A komoly Simon már orvosként dolgozik, ügyvéd feleségével együtt egy ultraortodox településen lakik. Margot megdöbben, amikor hozzájuk indulva a busz hátsó soraiban, a férfiaktól elkülönülve kell helyet foglalnia.
Elzira valósággal kivirult az izraeli főiskolán. Kiváló képességei ellenére nem gondol a továbbtanulásra, családanya akar lenni. Margot idegenkedve hallja, hogy volt tanítványa egy sadhenhez, házasságközvetítőhöz fordul, hogy férjet találjon magának. Bármennyire különösnek tűnik is ez egy önállósághoz szokott ateista nő számára, Elzira házassága Isaackal kitűnően sikerül. New Yorkban élnek, akárcsak Jakovék, Margot gyakran jár hozzájuk vendégségbe.
A Schneider házaspár legfőbb célja a zsidó hagyomány megőrzése és átörökítése. A gyerekek hűségesek is a tradíciókhoz, de mindegyikük más módon. A világ is megváltozott körülöttük. Az antwerpeni gyémántszakmában sem a zsidó szakemberek a meghatározók már. A házaspár New Yorkba költözött, a gyerekeikhez és unokáikhoz. A Schneider család igazi otthonra lelt az amerikai metropoliszban.
A barátság közel hozza egymáshoz az embereket. Ami távolról idegenségnek, érdekes vagy akár
viszolyogtató egzotikumnak tűnik, közelről szemlélve érthetővé, szerethetővé válik.
A könyv megtanít bennünket arra, hogy meglássuk a különbségeket, képesek legyünk megérteni az okaikat, s gazdagodjunk az otthonossá vált idegenség által. A mindennapi beszéd üdeségével megszólaló magyar szöveg Gera Judit kitűnő munkája.